memories

Emlékszem, amikor megszülettem, körülöttem nem volt fehér csempe és fehér ruhás orvosok sem tolongtak anyám körül. Csak a nagyanyám serénykedett, meg a testvéreim vártak kint. Illetve nem vártak. Tudtam, éreztem már akkor, amikor frissen megszületve sem volt, aki átöleljen. Anyámat ellátták, ahogy ma mondják, én meg ordítottam az ágy mellé készített bölcsőben. Míg rám nem került a sor. Valahogy ez volt jellemző mindig. Míg rám nem került a sor. Mindig hátrasoroltak, engem el lehetett felejteni. Megértem, az 1930-as évek elején, sok év kihagyás után, majd ötvenéves szülők gyermekeként megszületni nem volt épp jellegzetes dolog. A nagytesók utáltak. Ez van. tudom, mondták. Évek alatt sokszor a fejemhez vágták, mennyire gyűlölnek. Kiskoromban vízbe akartak fojtani, mert szerintük szégyen volt, hogy anyám őutánuk engem is megszült. Olyan későn. Hát mit tehettem én erről? Így aztán egész magányosra sikerült a gyerekkorom. A tanyán nem volt korombeli gyerek, nagyon sokat voltam egyedül. Talán ezért lettem ilyen hallgatag, amivel most a fiamat csak idegesítem, szerinte sose tudok semmire értelmes választ adni. Mit csináljak, talán sose szoktam meg, hogy valakit érdekel a véleményem.

A kép illusztráció, de ilyenben laktunk.

Aztán emlékszem a nagy háborúra. Leginkább a légiriadókra, amikor szekéren jöttünk be a földekről, és láttuk a repülőket a fejünk felett. Tudtuk, hogy bombázni mennek. És a fejünk felett repültek. Rohantunk a kukoricásba, ahogy a lábunk bírta, a nagyobbak takarták a kisebbeket, és mozdulatlanul vártuk, míg elmennek. Közben pedig reszkettünk, és attól féltünk, ők ott fenn még azt is meghallják.

Emlékszem, hogy nem volt kenyér, nem volt hús, nem volt semmi. Csak irdatlan szegénység. Sártól és széntől fekete, égett kenyér héja, amit a szekér mellett sétálva vettem fel a földről és ettem meg hazáig.  Mégis megmaradtunk.

Budapest a bombázások után

Aztán emlékszem arra is, amikor a nagy háború véget ért. Alig 10 múltam. Apáméknak kiadtak egy házat, amiben előtte egy német család lakott. Kint laktak a falu szélén, így bekerülhettünk a tanyáról. Sosem felejtem el az arcukat. Apámék kezeltek az ajtóban. A német nem szólt. Ahogy apám se, csak nézte, ahogy kipakolnak mindent, egy élet munkája elfért a szekéren. Néhány nap múlva épp vacsoráztunk, amikor zörgettek. A német ember volt. Annyit kért, engedjük fel a padlásra, mert ottfelejtette a borotváját. Apám nagyra nyitotta neki az ajtót. Még emlékszem, apám bocsánatot kért tőle. A német azt mondta, ne kérjen. Nem az ő hibája. A népe vesztett, és ennek ára van. Búcsúzásnál megint kezeltek.

Aztán emlékszem a háború utáni évek küzdelmeire. Az én édes két szép lovamra. amit szó nélkül elvittek, mit vittek, a kezemből tépték ki őket. Szó szerint. Mert már nem volt magántulajdon többé.

Amire még emlékszem, hogy az iskola jó volt, jól is tanultam, el is kezdtem a közgazdasági szakközepet. Az akkor ÓRIÁSI szó volt. Egy évig. Aztán nem volt rá a szüleimnek pénze. A testvéreimnek lett volna, ők már dolgoztak, támogathattak volna, de nem tették. Isten tudja miért.

Hogy mire emlékszem még?  Hogy ’56-ban jött egy platós Ifa, és pattantak fel rá a fiatalok. Énekeltek, a szabadságot megváltani indultak fel, a hatalmas és ismeretlen fővárosba. Hívtak mindenkit, aki az útjukba került, vagy hát mit szépítsük a dolgot, aki szembejött, és tudott járni, azt felpakolták. Én is arra jártam, de én elbújtam…szégyelljem? a gyávaságom? lehet, hogy kéne. De nem mertem volna velük menni. Hogy én valamire is jó lennék? Később bántam, ahogy hallottam a híreket, már fájt, hogy nem tettem le valamit az asztalra én is. hogy nem tettem VALAMIT.

Aztán már itt volt a család, a gyerek…Már minden jó volt. Ahogy volt. A feleségem rengeteget dolgozott. én nem tudom, hogy bírta. Éjjel-nappal. Alig aludt. Négy ól disznó, kacsák, tyúkok, és 100nm zöldséges, ami olyan rendben volt, mint a parancsolat. Mellette dolgozott és gyereket nevelt. És anyámat ápolta. És felhúzatott egy házat a gyereknek. Én a tizedét se tettem le az asztalra annak, amit ő. Remélem, valahol fenn a mennyben ezt bőségesen kárpótolják neki. Ezt nagyon sajnálom. Hogy nem voltam jobban mellette. Sajnos nagyon sok rossz szokásom volt, amik ellen nem tudtam tenni. Nem tudtam, hogyan kell tenni. Sok-sok dolgot nem tanultam meg gyerekkorban. Közösségben élni, együtt dolgozni a családdal. Együtt létezni a szeretteiddel. Bárcsak jobban szerettem volna. De megöregedtünk, ő már itthagyott, és nincs lehetőségem kárpótolni semmiért.

Látom közben a gyereket felnőni, két diplomát szerezni, jó munkahelyet szerezni, családot alapítani. Látom, ahogy az unokák sorra megszületnek és hallom az édes nevetésüket. Ajándékozások, karácsonyok, névnapok, szülinapok…irdatlan gyorsan repültek az évek!!!

Mindeközben elfáradtam én is.

 Üldögélek a tűz mellett, és azon gondolkodom, vajon ilyen, amikor az ember előtt lepereg az a bizonyos film? Es ezután mi is szokott jönni? Vajon tényleg már csak a halált kell várni, ha az ember a 80-at betölti? És mi van, ha én még élni akarok? Ha még élvezni akarom az unokákkal az életet? Ha hallgatni akarom, ahogy zenélnek, játszanak, látni akarom a bizonyítványokat, a diplomákat, a menyasszonyi ruhákat,…mi van, ha félek?!